- Részletek
- Megjelent: 2013. Október 29
Aranyérmes szellemi olimpikonunk köszöntése
(avagy a hosszútávfutó magányossága)
Kedves Barátom, „mienk az idő” üzeni a csaknem száz évet megélt Dienes Valéria. Sorstársak, kortársak vagyunk, életmintánkat sorsidőnk szövetébe közös történelmi szálak szőtték, a ahogy haladunk előre a rendelt időben, lassacskán „múlttá lesz a jövőnk”. Az ünneplés, mint az „elmozdulás misztériuma” – most mégis jelenvalóvá teszi a múltat, és egy tűnékeny pillanatra megállítja lelkünkben az időt.
Igen! Alig tegnap ünnepeltünk Téged a hatvanadik születésnapodon a Lipóton, az OPNI kápolna ismerős meghittségében, kollegiális, baráti és tanítványi körben, s lám máris itt toporog a hetvenedik. Akkor úgy terveztük, hogy majd ezt is az OPNI világában üljük meg, abban az intézményben, mely maga is a hazai pszichiátria mementójaként a tradíciók és ünnepek eleven hordozója volt. Ma már azonban ezt az intézményt (miként az Általad vezetettet is) feláldozta az esztelen konzumista merkantilizmus, gazdaságossági lépésnek címkézve a szakmai-, emberi-, és erkölcsi amputációt. Most, amikor Téged köszöntünk, a sokszorosan megcsonkított segítő szakmákban már csak a reménység tartja az életet.
Tíz éve azt hittem, legalábbis reméltem, hogy a 70-ik megállónál a Téged megillető országos magaslaton ér az a méltó kitűntetés, amelyben Téged elismerő tisztelettel mond köszönetet egy virágzó szakma, a magyar pszichiátria pszichoterápia, addiktológia, alkohológia, szuicidológia, kommunikáció-tudomány, pszichológia, és mindazon szakterület, amelyet alkotó életed során szolgáltál.
Mindez másként történt, virágzás helyett itt a fagy, mi mégsem felejtünk, emlékezünk és megemlékezünk. A Te hetedik évtizeded fordulóján összejöttünk, hogy személyesebben, bensőségesen, közvetlenül köszönthessünk, s ez most így van rendjén.
Tudjuk, hogy megveted a külsőségeket, manapság pedig különösen nem tartasz igényt olyan hatalom hajbókolására, amely szívós kegyetlenséggel pusztította mindazt, amit Te felépítettél és híven szolgáltál.
Ekképp hát veszteségeink csatamezején körülnézve ma mégis felemeljük a fejünket, és Hozzád méltó baráti ünneplést készítettünk elő: azok köszöntenek, akik tisztelnek, szeretnek , akik nagyrabecsüléssel - mi több, ámulattal – tekintenek hatalmas teljesítményeidre, szakmaépítő szolgálatodra.
A hatvanadik megállóban azt a kérdést vetettem fel, miképp látlak a magyar szakmai páston, ki vagy számomra abban a bajvívásban, amelyben soha nem találtalak élretörőnek, mégis mindig legelől voltál. Jól esik visszaidézem, megerősítenem, hogy számomra Te vagy az self made man, aki pozitív marginalitásában, identitásának önteremtő útján, kivűlálló egyediségében megoldotta a hatalom és szabadság együttes birtoklásának szinte megoldhatatlan dilemmáját. Független vagy a mindenkori hatalomtól, mely integrációt kívánna, nem vegyülsz, nem elegyülsz, a Neked járó privilégiumokat szinte stigmaként kezeled. A peremen maradsz, mint autonóm szelf, aki az alkotásban – mint legszakrálisabb játékban – megteremti és újrateremti magát.
Tíz év múltán sem változott a Rólad alkotott kép, a világ azonban nagyot fordult, olyannyira, hogy alkotó sorsodra tekintve most két kép vetélkedésének feszültségében látlak. Az egyik az aranyérmes győztesé, aki a szellem olimpiai közdelmében verhetetlenül, magasan az első helyen áll. A második - mögöttes vonulat – a „hosszútávfutó magányossága”, azé a tehetségé, aki – mint Alan Sillitou hőse – a versenyfutás biztos győzelmének tudatában önmaga dönt: nem versenyez mások elvárásának nyomására, mert nem adja fel a magányos futás függetlenségének, szabadságának gyönyörűségét.
Laudációm fő címének ihletője (nem is tagadom) a 27. pekingi nyári olimpia, amelynek zajlásában élet-halál kifeszített kötelén egyensúlyoznak és vergődnek a magyar versenyzők, körülöttük örvénylő indulatok és győzelemre parancsoló erők feszültségében, mint egykor az életükért küzdő gladiátorok: győzni vagy meghalni! S van, akinek az utóbbi jut osztályrészül. Az embertelen versengésben hovatovább a győztes válik vesztessé, mindent feláldoz a dobogós helyezésért.
Te, a szellem embere vajon nem ezt tetted-e, anélkül, hogy győzelmed aranyérme megmozdítaná a büszkeségedet vagy megérintené érzelmeidet! Pedig summa cum laude illet meg szellemi csúcsteljesítményedért, amely imigyen szól az elismerés ünnepén:
Köszöntünk Dr. Buda Béla, aranyérmes magyar olimpikonunk!
Nemzetközi híred minden magyar fölé emel.
Büszkék vagyunk Rád. Tudjuk, hogy vonakodsz a dobogóra állni, és csak kérésre, rábeszélésre teszed meg, hogy átvedd azt az aranyat, amely akár gyémánt is lehetne. Nem ezért küzdöttél, nem az érem bűvöletében edzettél éjjel-nappal, minden mást a felkészülés, szint elérés, nívó-emelés, és csúcsteljesítmény mögé parancsolva egész életedben.
Milyenek is voltak a csúcsteljesítményeid eléréséhez számodra adott feltételek? Magyarmódiak, szegényesek, sokszor – kiharcolással elérve is, csak – legfeljebb közepesek. Edződ sose volt. Teljesítményed mérésére sem került gyakorta sor, helyette inkább elmarasztaltak, miért keresel új- és új edző terepeket. Sokan nem látták (be), hogy a magas teljesítmény mögött milyen elszánt, szívós, puritán és fegyelmezett életvezetés küzdelmei állnak. Magad edzője lévén nem hordozta sikered glóriáját más. Minden elért többleted azt ingerelte, akinek kevesebbje volt, mint Neked, így új és új terepeken kellett kipróbálnod és erősítened magad. Sokan azt sem értették, miért térsz le a Neked megszokott versenypályáról, de Te nem álltál be a (be)futók sorába, mert tudott volt edzettséged és verhetetlen teljesítményed. Elvárták Tőled, hogy egyik vagy másik csapatba beállj és a színeikben fuss, de Te nem sokáig tűrted magadon a Neked készített mezt, inkább saját pályádon edzve kívülről segítetted azokat, akik egy-egy csapatból erre kértek. Gyakorta együttműködtél olyan társakkal, akik bíztak Benned és megértették, hogy számodra nem a győztes szerep fontos, hanem maga a futás, az út, a szellemi erőnlét, és az ügy iránti elköteleződés.
Ki is mérhetné hitelesen a „teljesítményt” a magyar ég alatt? Ki az, aki méltóképpen elismerhetné a szellem diadalát? A magyar olimpikonok mostoha sorsában kötelező és életveszélyes a dobogó elérése, győzelmek nélkül nincs támogatás, elismerés. A befektetés, felkészülés, edzés, önfeláldozás nem érték, csak az „érem”, semmi más nem „érdem”.
A te aranyérmedet most mégis azok adják át Neked, akik ámulattal kísérték pályád eddigi teljesítményeit, aszkétikus, fegyelmezett életedet, segítő önzetlenségedet, amellyel mások (be)futását elősegítetted.
Nem hagyhatjuk a dobogós elsőség dicsérete és ünneplése nélkül egy alkotó pálya hosszútávfutásának győzelmét, folyamatosan magas teljesítményét, a tehetség karbantartásának példaértékű mintáját, az edzettségi nívókövetelmény modelljét.
Mégis, hadd szólaljon meg egy halk belső hang az ünnepelt aranyérmes mögött, Sillitou (alcímben) megidézett hősének, az istenadta tehetségű hosszútávfutónak a szavaival:
„Elkezdtem futni. Úgy éreztem, hogy én diktálom a tempót, de ez annyira mégsem érdekelt, hogy meg is győződjek róla …
…Aztán már nem láttam többé senkit magam mellett és megtudtam, milyen az a magányosság, amit a hosszútávfutó érez a mezőn … csak annyit tudtam, hogy az embernek futni, futni kell, futni a mezőkön át, hiába nem tudja, mikor visz az útja föl és mikor le … és ennek a célszalag se vet véget, hiába éljenezi az embert a tömeg, mert muszáj tovább futnia, mielőtt még lélegzethez jutna…”
„Kíváncsi volnék, vajon én vagyok-e az egyetlen a futó szakmában, aki elfelejti magáról, hogy fut és erre azért vagyok képes, mert folyvást gondolkodom…”
„… arra gondoltam, engem úgysem palizhatnak be ezzel a versenymókával, ezzel a „fuss és próbálj győzni” mesével, kékszalag ígérgetéssel, mert nem ez a módja, hogy az ember boldoguljon, még ha ezek esküsznek is rá…”
„Mert győzni annyit jelent, mint túlélni. Ha marad az emberben egy kis élet, akkor győzött és az is kell, hogy tudomásul vegye az élet egy s más kellemetlenségét és szépségét, különben az is megkeseredik benne, ami jó.” (Sillitou, id.mű 198, 246 és 247. old.)
Kedves Ünnepeltünk, Te is ilyeténképpen láttatod hosszútávfutó talentumodat. Sillitou szabálytalan életű ifjú hősének pozitív devianciájához hasonlatos a Tiéd is, melyet olyan nyiltsággal társz elénk, mint Montaigne az önvallomásaiban: „Ha a világ tetszését keresném, jobban felékesítettem volna magam és mesterkélt tartásban mutatkoznék. De én azt szeretném, hogy egyszerű és természetes valómat lássák, keresetlenül és kendőzetlenül, hiszen önmagamat ábrázolom, élethű képet adok leplezetlen lényemről (id. mű 25. old.).
Így látunk téged, hosszútávfutásod pozitív deviáns jelesét, a (sorból is) kiállás futóbajnokát, a befutókat messziről szemlélő „folyvást gondolkodó” igazi győztest, a magányos és eltökélten autonóm „kívülállót”.
Mivégre is hát akkor ez a hosszú és küzdelmes futás? – tehetjük fel mindannyian a döntő kérdést, hiszen azt már tudjuk, hogyan műveled, azaz milyen a pályafutásod. Azt azonban csak sejthetjük, hogy a miértre távlatosabb a válasz: a küldetés maga.
„De semmivel se gondolok, még az életem se drága nekem, csak hogy elvégezhessem az én futásomat örömmel …” (Apostolok Cselekedetei 20:24).
Kedves Béla, tisztelt és szeretett Barátunk, adja az ég, hogy beteljesítsd küldetésed és ennek jutalmát, örömét, békéjét hozza el életedbe a következő évtized!
Isten óvja életedet, melyre mindnyájan áldást kívánunk.
Hivatkozások
- Montaigne: Az olvasóhoz. (Fordította: Réz Ádám) In: Ima az Akropoliszon. A francia esszé klasszikusai. Európa könyvkiadó, Bp., 1977. Id.mű 25. old.
- Assmann Jan (1999): A kulturális emlékezet. Atlantia Kiadó, Bp.
- Szent Biblia. Apostolok Cselekedetei. 20: 24-27
- Sillitou Alan (1970): A hosszútávfutó magányossága. Európa Kiadó, Bp., 1970. Id. mű 198., 246., 247. old.